Mivel a gyártók is rájöttek arra, hogy a programok és játékok egyre nagyobb tárhelyigénye miatt nem árt az alapból rendelkezésre álló tárolóegység méretét növelni, érdemes egy kicsit visszautazni az időben és megnézni, honnan indultunk, és bő egy évtizede mi számított igazán prémiumnak.
A sztori 2005-ben kezdődik, amikor a Nokia N91 piacra került, méghozzá akkoriban óriásinak számító, 8 GB-os tárhellyel.
Ez az impresszív mennyiség anno egy miniatürizált computer technológiának volt köszönhető, a merevlemeznek. Igen, azokra a kis lemezekre kell gondolni, amikre egy kis tű írja folyamatosan az adatokat. És hogy mi az igazán megdöbbentő? Az, hogy a világ első, 4 GB-os microSD kártyájára egészen 2007-ig várni kellett, nagyon drága volt még ez a kiegészítő és a gyártása is.
A következő mérföldkövet nem meglepő módon az első Apple iPhone jelentette, amiből már lehetett 16 GB-os verziót is választani, természetesen rengeteg pénzért. A legutolsó, microHDD-vel szerelt modell épp egy évvel az iPhone 2G előtt érkezett, ez volt a Samsung i310.
Nem sokáig ült viszont a trónon az Apple mobilja, hiszen 2008-ban máris visszakerült a korona a Nokia, egészen pontosan az N97 képzeletbeli fejére, mivel ez a készülék már 32 GB-os flash tárolóval hívta fel magára a figyelmet, sőt, akár 16 GB-os microSD kártyával is lehetett bővíteni. Ekkora tárhellyel rendelkező kiegészítőt ugyanebben az évben mutatott be a SanDisk.
Az N97 után még három évet kellett arra várni, hogy előrelépés történjen, és ki más tette volna meg újfent ezt a nemes gesztust, mint a Nokia. A saját idejében még ámulatba ejtőnek tartott külsővel piacra lépő N9 ugyanis a MeeGo rendszer mellett már 64 GB-os adattárolót kínált, ám microSD foglalatot sem ez, sem pedig a szintén ekkora tárhellyel mellé felnövő iPhone 4s nem kínált, pedig 2011-ben már a Kingmax 64 GB-os kártyával örvendeztette meg a felhasználókat.
Megint két esztendőnek kellett eltelnie, hogy valaki meglepje a nagyközönséget, és mivel ekkoriban a Nokia nem állt már sajnos a helyzet magaslatán, jöttek a kínai gyártók, akik viszont óriási elánnal küzdötték előre magukat. A Meizu volt az első, aki az MX3-ban 128 GB-os tárolóegységet kínált, a microSD-t viszont ők sem érezték szükségesnek, bár ekkora helyen azért még ma is könnyedén el lehet férni.
A sorozatunkat az Asus Zenfone 2 Deluxe zárja, ami a Zenfone 2 család legerősebb sarja, egészen pontosan 256 GB-os tárhellyel, ráadásként pedig ugyanekkora microSD támogatással, így aki mélyen a zsebébe nyúlt, akár fél terabájtnyi adatot is hordozhatott volna telefonján. Azért csak volna, mert még nem volt ekkora kártya, a SanDisk is „csak” 200 gigabájtos kiegészítőkkel próbálkozott.
Azóta viszont már tudjuk, hogy 512 GB-ra hízott a microSD-k mérete, persze ezek nagyon drága termékek, amiket csak kevesen engednek meg maguknak, plusz valljuk be, túl sok értelme nincs is ekkora kártyának mobiltelefonban.
Elemzők szerint nagy tétben lehet arra fogadni, hogy még évekig az Asus készüléke lesz a csúcstartó, hiszen egyrészt egy 512 GB-os tárhellyel rendelkező mobil elég drága lenne, másrészt pedig manapság a gyártók inkább a tárolóegységek sebességének növelésére összpontosítanak, nem beszélve arról, hogy a felhőszolgáltatások előtérbe kerülése is értelmetlenné teszi ezt a fajta fejlesztést.
Az UFS egységek újabb szintre helyezték a gyorsaságot mind adattárolók, mind pedig microSD-k esetén. Hova fejlődött tehát a világ, másfél évtizede még 10 karaktert lehetett elmenteni egy névjegyhez, mindezt pedig csak a SIM-kártyán lehetett tárolni. És mi lesz újabb másfél évtized múlva? Ötletek?
