Ennek a szolgáltatásnak köszönhető, hogy nem számkombinációk tömkelegét kell megjegyeznünk, ahhoz hogy információéhségünket tompítsuk a világhálón. Vegyük például az élelmiszert. Ha lemegyünk a kis boltunkba bevásárolni, nem azt mondjuk az eladónak, hogy kérek egy 6685483-öst meg egy 5234534-et hanem 1kg cukrot és 1liter tejet. Bár esetünkben előfordul, hogy szívesebben mondanánk a cikkszámát a terméknek, mint magát az elnevezést.
Tehát a DNS átalakítja az IP címeket domain nevekké és vissza. Az IP cím azonosítja a számítógépeket a hálózati közegben. Minden, a tartományon belül hálózatba kötött gépnek „egyedi” IP címe kell hogy legyen. Persze vannak al- és helyi hálózatok, különböző tartományok, melyek segítik a címek tömkelegének csökkentését, de az azonosíthatóság az alapja az egész rendszernek.
Jelenleg név szerverek százezrei szolgáltatják különböző nevek millióiról az adatokat. Bár összetettsége és működése bámulatos, akadnak hibák, hiányosságok, elavultságok.
Vegyük tehát górcső alá, miből is ál a DNS.
A DNS szolgáltatásai.
1. DOMAIN – Egy tartományonkénti nyilvántartás, ami az adott tartományon belül a hálózatba kapcsolt erőforrások neveit és tulajdonságait tartalmazza.
2. NAMESERVER – Tartományonként legalább két ún. névszolgáltat számítógép. Ezek a számítógépek tárolják az előbbi pontban említett erőforrásnevek és hozzájuk tartozó különféle tulajdonságok nyilvántartását. A hálózati alkalmazások ezeknek a szolgáltatásoknak az igénybevételével juthatnak hozzá például egy Internet hálózatba kapcsolt számítógép neve alapján az adott számítógép Internet címéhez.
3. RESOLVER – Azok a segédprogramok és eljáráskönyvtárak, amelyek lehetővé teszik a hálózati alkalmazások számára a névszolgáltató számítógépek (DNS szerverek) adatbázisában tárolt adatokhoz való hozzáférést.
Most röviden áttekintjük az előbb megnevezett komponensek működését egy kicsit részletesebben.
A tartományonként vezetett nyilvántartások adatbázisai a nyilvántartást végző névszolgáltató számítógépen vannak tárolva, általában egy vagy több fájlban. A névszolgáltatást nyújtó folyamat az elindulásakor végigolvassa ezeket a fájlokat, és így jut hozzá a működéséhez szükséges információkhoz. E nyilvántartás a tartományon belül hálózatra kapcsolt számítógépekről tartalmazza, többek közt az adott számítógépnek a tartományon belüli egyedi azonosítására használható nevét, a számítógép Internet-címét, és tartalmazhat a számítógépen futó operációs rendszerről, vagy magáról a számítógép hardveréről is információkat. Joggal merül fel a kérdés, mi van akkor, ha ez számítógép elromlik. Hogy a rendszer biztonságos és stabil legyen, nem szabad, hogy egy lábra építsük a várunkat. Általános követelmény tehát, hogy egy tartomány névszolgáltatását ne csak egy számítógép lássa el. Az Internet hálózatra csatlakozó helyi hálózatoktól megkövetelik, hogy a tartományának legyen legalább két névszolgáltatója, amikkel kapcsolatban az is egy fontos követelmény, hogy egymástól teljesen függetlenek legyenek (ha például az egyiknek megszűnik az áramellátása, akkor a másiknak továbbra is működőképesnek kell maradnia). A DNS szerverek tartományonként két csoportba oszthatók: elsődleges, és másodlagos.
Egy tartomány DNS szerverének azon túl, hogy ismernie kell a hálózatra kapcsolt számítógépek adatait, ismernie kell a saját maga alá rendelt tartományoknak legalább két névszolgáltatóját (azok IP-címe alapján), illetve minden névszolgáltatónak ismernie kell a tartományhierarchia gyökerében levő DNS szerverének IP-címeit is. Ha a egy kliens például kíváncsi egy adott nevű számítógép IP-címére, akkor fel kell vennie a kapcsolatot egy DNS szerverrel, akitől ezt az információt megtudhatja. Általában minden számítógépbe be van jegyezve néhány névszolgáltatónak a címe, akikkel ilyenkor megpróbálja felvenni a kapcsolatot, először az elsődlegessel, majd a másodlagosakkal. Ha ez sikertelenek bizonyul, akkor megpróbálhatja elérni más DNS szerverhez fordulni a fordításért. Abban az esetben, ha egy névszolgáltató egy fordítási kérelmet kap, háromféle dolgot tehet.
Ha a kérésben hivatkozott név a szerver általa kezelt tartományban van, akkor kikeresi a saját adatbázisából az adott névhez tartozó erőforrás adatait, és visszaküldi az érdeklődőnek. Ha nem talál semmit, akkor egy hibakódot küldvissza.
Az is előfordulhat, hogy a név az õ általa kezelt tartomány egy alárendelt tartományában van (akár több szinttel is lejjebb lehet a tartományok fa-struktúrájában). Mivel a névszolgáltató tudja a közvetlenül maga alá rendelt tartományok névszolgáltatóinak az IP-címét, megteheti azt, hogy továbbítja a megfelelőnek a kérést (ha a kérdezett név nem a közvetlen alatta levő tartományra vonatkozik, akkor annak a tartománynak a névszolgáltatója ugyanígy továbbíthatja a kérést a megfelelő irányba).
Egyébként pedig minden névszolgáltatónak tudnia kell a tartományhierarchia tetején levő névszolgáltatók elérési címét, hogy azoknak továbbíthassák a kérést.
A DNS szerverek megtehetik, hogy a más tartományok névszolgáltatójához továbbított kérések eredményét egy rövidebb ideig eltárolják a memóriájukban, mivel valószínű, hogy a közeljövőben újra hivatkoznak rá, és ekkor a kérést nem kell újból másoknak továbbítania, hanem a helyben elérhető információk alapján már meg tudja válaszolni, így kevésbé terheli a tartományok közötti hálózati forgalmat. A névszolgáltatók illetve a lekérdezésükre használt kliens segédkönyvtárak kétféleképpen működhetnek: vagy rekurzívan vagy iteratívan.
Rekurzív működés esetén nagyjából az történik, amit a fenti példában leírtam: a kérésünket elküldjük valamelyik névszolgáltatóhoz, majd az szükség esetén továbbíthatja a kérést más névszolgáltatók felé, és miután visszakapott egy választ, visszaküldi azt a kérést küldő alkalmazásnak. Iteratív lekérdező működés esetén a kérés továbbítását a névszolgáltató nem végzi el automatikusan. Ehelyett ha a kérésben hivatkozott név nem az õ általa kezelt tartományban van, akkor a válaszában egy másik névszolgáltató címét adja vissza, ami már közelebb van a célhoz. Az alkalmazásnak egészen addig kell ismételgetnie ezt az eljárást – a kérést mindig az újonnan visszakapott névszolgáltatónak elküldve -, amíg a válaszban nem kapja meg a kérésben megadott nevű számítógép Internet-címét. Az iteratív megoldás alkalmazása esetén a kliensalkalmazás írójára hárulnak azok a feladatok, amiket egy rekurzív megoldással működő névszolgáltató automatikusan elvégez. A névszolgáltatás osztott jellegét pontosan az adja, hogy minden tartomány névszolgáltatója csak a saját tartományáról rendelkezik pontos ismeretekkel, és ha egy másik tartományban található erőforrásról kérnek információt, akkor a kérés megválaszolásra az illetékes névszolgáltatóhoz lesz továbbítva.
A felhasználás szempontjából elhanyagolhatatlan DNS tolmácsként közvetíti az ember akaratát a világ 8. csodája, az internet felé. De vajon hogy kerül a tolmács névjegykártyája hozzánk? A hálózatok növekedésével kezelésük mértéke is nőtt. Hogy megkönnyítsék a rendszergazdák feladatát, és ezzel elkerüljék az IP-cím kiosztásokkal és karbantartásokkal járó problémákat, automatizálásokat próbáltak bevetni, melyek közül a Internet Engineering Task Force által készített DHCP vált a leginkább népszerűvé.
Összegzésképpen a DNS egy mankó az hálózatok világában. Létezése nem szükségszerű, mégis nélküle a felhasználás igencsak nehézkessé, szinte már kezelhetetlenné válna.
