- Volt egy időszak, amikor komolyan felmerült, hogy a processzor nem egészen az, aminek elsőre látszik. Megveszed a drága szerver CPU-t, beteszed a gépbe, de bizonyos funkciók csak akkor élednek fel, ha később még egyszer kinyitod a pénztárcád. Az Intel ezt nevezte el Software Defined Siliconnak, a piacon pedig Intel On Demand néven futott. Most viszont úgy tűnik, a történet itt véget ért, méghozzá meglehetősen halk ajtócsapódással.
A koncepció papíron nem volt teljesen őrült. Az Intel azt gondolta, hogy a modern Xeon processzorokban amúgy is ott lapuló gyorsítókat és biztonsági funkciókat el lehetne adni opcionálisan, egyszeri aktiválással. Aki csak alap számításra használja a szervert, annak elég az alapkészlet. Aki viszont titkosít, gyorsít, nagy adatfolyamokat mozgat, az fizet, és kinyílik előtte egy új ajtó. Quick Assist, Dynamic Load Balancer, Data Streaming Accelerator, memóriában futó analitikai gyorsítás, SGX, mind ott sorakoztak a listán.
A valóság azonban gyorsan lehűtötte az ötletet. A nagy felhőszolgáltatók, azok a cégek, akik ezres vagy tízezres darabszámban vásárolják a szerverprocesszorokat, nagyon egyszerű kérdést tettek fel. Miért fizetnénk újra azért, ami fizikailag már benne van a chipben? Egy hyperscale környezetben minden extra licencdíj megszorozva jelenik meg, és itt már nem havi szoftver-előfizetésről, hanem hardverhez kötött felárakról volt szó. Ezt a matematikát nehéz megszépíteni.
Felmerül a kérdés, hogy önmagában rossz ötlet volt-e a modell. A szoftveres előfizetésekhez hozzászoktunk, ott elfogadott, hogy funkciók nyílnak és záródnak havidíjért cserébe. A hardvernél azonban más a pszichológia. Ha egy processzort megvásárolsz, jogos az érzés, hogy az a tiéd, teljes egészében. Az a gondolat, hogy ugyanaz a szilícium két különböző értéket képvisel attól függően, fizettél-e még érte utólag, sokaknál leverte a biztosítékot.
Ráadásul az Intel On Demand láthatóan sosem lett igazán gondozott projekt. A technikai háttér létezett, a GitHubon volt kód, volt dokumentáció, de az egész inkább tűnt kísérletnek, mint stratégiai iránynak. Amikor ezek a jelek összeadódnak a piaci érdektelenséggel, a végeredmény általában nem meglepő. Az Intel most archiválta a kapcsolódó fejlesztéseket, a weboldal pedig kiürült, maradt néhány dokumentum és sok megválaszolatlan kérdés.
Sokan kérdezték annak idején, hogy ez a modell lecsoroghat-e a fogyasztói processzorok világába. Elképzelhető lenne, hogy egy i7 vagy i9 csak felárért kap meg bizonyos gyorsítást vagy extra biztonsági funkciót? A mostani fejlemények alapján ez a forgatókönyv egy időre lekerül a napirendről. És őszintén szólva, a legtöbb felhasználó valószínűleg fellélegzett.
Volt már hasonló próbálkozás az Intel múltjában. A 2010-es évek elején létezett egy Upgrade Service nevű kezdeményezés, ahol bizonyos processzorok extra teljesítményt vagy funkciókat kaptak aktiválás után. Rövid életű volt, és a mostani történet kísértetiesen emlékeztet rá. Mintha újra és újra kiderülne, hogy a hardver és az utólagos fizetős feloldás nem házasodik jól.
A nagy tanulság talán nem is technológiai, hanem emberi. Egy ponton minden rendszer eljut oda, ahol már nem a lehetőségek számítanak, hanem az érzés, amit a felhasználónak ad. Megéri-e egy ilyen modell? Kontrollt ad vagy inkább bizonytalanságot? Egyszerűbbé teszi a döntést, vagy csak újabb mérlegelési kényszert rak a válladra? A szerverpiac szereplői erre most elég egyértelmű választ adtak.
Az Intel számára ez minden bizonnyal egy tanulási folyamat volt. A cég továbbra is erős hardvert gyárt, gyorsítókkal, specializált egységekkel, komoly mérnöki munkával. Csak épp a jövőben valószínűleg óvatosabban nyúl majd ahhoz az ötlethez, hogy a már legyártott szilícium egy részét digitális lakattal zárja el. A szoftver maradjon szoftver, a hardver pedig hardver. A piac úgy tűnik, ezt a felosztást még mindig szereti.
